Nem volt durva. Esetleg csak egy kis lelkiismeret-furdalás, de nem azért, mert a Laguna nincs Frankfurtban, kihagytuk a világ legnagyobb lakástextiles kiállítását, mivel mindenkinek ki kellett kihagynia. Nem tartották meg.
Inkább amiatt, hogy - mennyire nem hiányzik. Alkotási láz már novembertől, mintasál-kupacok, standelem-hullámhegyekből való felszínre törés egy kis levegővételért, szép ruha négy napra, játszós pedig a cipekedéshez és a fázáshoz; teherautók pakolása már a két ünnep között, miközben az emberek önfeledten vásárolnak, húzzák meg más autóját a parkolókban, udvariasan mutatják középső ujjukat, emlékeztetve egymást arra, hogy meg lett-e véve a torony a fenyőfa tetejére, úgy dübörög, tombol a karácsony. Hovatovább: süteményillat lengedez a résre nyitott ablakok alatt, trombitákat fújnak, kutyákat őrjítenek meg, a józan eszüket robbantásokkal helyettesítve, a napnál is világosabb, hogy alighanem lehet itt valami ünnep, sőt ünnepek, de minket kihagytak belőle. Ilyen világ forgott körülöttünk.
Kávéfőző és pecazsinór
Mi minden év végét úgy éltük meg, hogy az áldott, meghitt pillanatokra rátelepedtek a kiállítási standunk súlyos tonnái, a listák tételeinek kipipálása, a kávéfőző gépektől a golyós-, mi több, logós tollakig, kés, villa, olló, ragasztó, pecazsinór(!), ezer mintasál, kivarrások, vázák, köcsögök… Most meg, ehhez képest, ahogy a kis unokám magyarázta amikor – jóistennek hála – kifogyott az elem valamelyik zenélő játékából: „Megnyomtam, semmi vót”. Olyan, de olyan fülsiketítő csend, mindenütt nyugalom, semmi révület. Legszívesebben felkértem volna az „AstraZenecart”, vagy egy orosz, esetleg egy kínai bandát, hogy játssza már el a Heimtextil, te nem tudod, milyen jó nélküled-című nótát. Csakhogy.
Csakhogy pizsamában legfeljebb könnyű álomra, nem pedig a piaci versenyben való helytállásra számíthatunk. Az ember ölébe ejti a könyvet, melynek olvasását régóta halogatta, érez bizonyos elvonási tüneteket a filmsorozat végére érve, és nincs új éves osztrák matrica a szélvédőn, nincs fogyási kényszer az ötvennégyes méret miatt, mert ebből már tényleg nem engedhet, nincs kézfogás, mosolygós üdvözlés, izgalom, pörgés, ünnep! Mert nekünk a Heimtextil volt az ünnep, háromezer stand, emberek tízezrei, sok, kedves találkozás. Remény és esély. Nem értheti meg az, aki nem Kelet Közép Európából érkezik, esetünkben kiállítóként, hogy mit jelent nem kilógni a sorból Frankfurtban. Vagy, urambocsá, esetleg pozitív értelemben kilógni. Mert amikor negyed évszázada először lógtunk ki a Heimtextilre, még vásárlóként, látogatóként, akkor a ruhatárban hagyott sapkánkat gyürködtük virtuálisan kezeink között, ahogy beléptünk egy-egy csarnokba, mely mind akkora volt, mint az univerzum. És fák, virágok, fények, és minden, mint az igazi, és amikor megérintetted, akkor kiderült, hogy igazi. Élő.
JOMO
Ami most van, az pedig nem az igazi. Most a JOMO (Joy of Missing Out), a kimaradás öröme, az elszalasztott alkalom okozta nyugodt derű teremtett valóban létező divatirányzatot, még az öltözködésben is. „Otthonkák”, egy jobb használt autó áráért, selyempizsamák, melyekben még egy szilveszteri bulin is meg lehet jelenni. De ez nem a mi életünk. Kérnénk szépen vissza AZT az izgalmat, lelkesedést. A multikulturális parfümillatot a standok közötti folyosókon, a kiskosztümöket, a nap végén meg-megbicsakló magas sarkú cipőket. A boldogságot, amit akkor érzünk, amikor régi, jó partnerünket, legszerencsésebb esetben honfitársunkat, hellyel kínálhatjuk a mi kis szigetünkön.
Személyes kérésem is van: kérem szépen vissza az ötvennégyes öltönyméretemet, és egy keveset a fiatalságomból. Sunyiban csinálja, sőt, közben az ellenkezőjére gyanakszunk, de a Heimtextil tényleg fiatalít.
Komáromi Ákos